Itt egy kis izelito kovetkezik a bennem csobogo gondolatfolyambol, amelyet persze igyekszem egyre jobban kiapasztani. Bocs, ha esetleg unalmas...

Igen, itt lenni orultseg. Amikor reggel fel negykor felkelek, hogy utana tobb mint egy oran keresztul szutrakat kantaljak, amelyekbol egy budos kukkot sem ertek, en is egyetertek magammal. Kozepen ul a Roshi, aki minden egyes taktusra ugy bologat, mint valami idiota, mogotte egy hatalmas fabekan uti a taktust valamelyik szerzetes, es neha egy hatalmas gongot szolalatat meg egy masik. Mi korulottuk ulunk kenyelmetlen parnakon, kezunkben a szutrakonyvvel. Osesshinen mindez hatvanyozottan idegesito, mert mar napok ota nem aludtam mondjuk tobbet, ot oranal. Mintha az egesz a szenvedesre lenne kihegyezve.Valojaban, amennyire most latom minden a jelenlet gyakorlasarol szol, ami egyenerteku az ego eldobasaval. Osesshin alatt megteszunk mindent annak erdekeben, hogy hatterbe szoritsuk az egot. Az ego pihenni szeretne, jot enni, nagyokat beszelgetni, stb. Ja, es persze folyamatosan hallatni magarol az ember fejeben, gondolatok formajaban. Ha azonban a gondolatokat kizarjuk, az egot is kizartuk, erre jo a zazen, meg a sesshin alatt fenntartando folyamatos meditacio az ulesek kozott. (Ilyenkor csak a tendenre koncentralunk.) Az ego valojaban olyan, mint egy eloleny. Minel tobb taplalekot kap, annal erosebb, minel kevesebbet, annal gyengebb. Ezert lenyegeben barmt is teszek az ego elleneben, az Osvenyen haladok. Legyen az alvasmegvonas, minimalis eves, keves beszed, akarmi. Folyamatosan fenntartott fokusz (meditacio) kozben jobban erezheto, hogyan probal felszinre torni az ego vagyak - a sesshinen foleg kenyeztetes, meg alvas utani vagy - formajaban. Fulembe cseng a Jefftol kapott tanacs: egess el mindent, adj oda mident!A megvilagosodas merteke az is, hogy mennyire tud valaki a jelenben lenni, milyen gyakran tor be a csendbe az ego. Szepen lassan erosodik az ember jelenlete, es hosszabbodik a csond a fejben, aztan egyszer csak tortenik valami.... Amugy nem nagy ugy az egesz, ha mar amugy is eros volt valaki fokusza. Talan erre is vonatakozik Rinzai (Lincsi) megallapitasa, hogy “semmi az egesz”. O is valami nagyobb dolgot vart. A fokusz olyan eros tud lenni, hogy az egesz napot betolti a csend. Nem kapcsol ki alvas kozben sem, igy nincsenek almok, es teljes tudat vesztes sem lep fel minden esetben, talan csak a legmelyebb alvas eseten. Masnap ugyanolyan erosseggel folytatodik, az egesz olyan, mintha meg sem szakadt volna az ido, a jelenlet folyamatos. A Roshi ilyen alvas allapotban van , amikor velunk ul, es dulongel. Korabban eltorott a gerince, ezert a teste sajat sulyanal fogva eloredol, amit aztan mindig kiigazit. Amugy lat es hall ilyenkor mindent, meg meg sokkal tobbet is. Ez felebredett allapot, nem veletlenul jelenti ezt a Buddha szo. Nekem eszembe jut a mitologiai alakok harmadik szeme, amely mindig nyitva van.

Sokat godolgkoztam azon, hogy amit eddigi egesz eletemben felepitettem, azt most bizonyos ertelemben eppen leepitem. Megtanitottam az egomat folyamatosan kritikus szemmel nezni a vilagot, folymatosan gondolkodni, gyermeki onmagambol kifejlesztettem egy (tobbe-kevesbe stabil) szemelyiseget. Van egy hatarozott onkepem magamrol, folyamatosan probalok helyes dolgokat tenni, “jo embernek” lenni, stb. Sokat dolgoztam azon, hogy minel melyebben ismerhessem ezt a szemlyiseget, akinek magamat tartom, ismerjem a jo es a rossz oldalaimat, tudjam, hogy bizonyos helyztekben mire szamitsak magammal szemben. Most mindezt kidobhatom a kukaba, es megtehetek mindent annak erdekeben, hogy uresfeju emberre valjak. Hat nem orulet?Mindennek a tetejeben az ertelmisegi elet, amelyhez irdatlan sokat kell tanulni, rengeteg lexikalis tudassal tomni a fejemet, kifejleszteni a pozitiv gondolkodast, kifejezokeszseg, stb. csak gatol abban, hogy zen szepontbol onmagam lehessek. Annyi gondolatom van, amennyi egy falunyi “egyszeru embernek” is sok volna. Mindent erteni es ertelmezni akarok, egy percnyi nyugtot sem hagy “nekem” a jol felepitett egom.

Rengetegszer jutott eszembe a sesshin soran a kozepiskolaban vett Candide. Voltaire logikus szempontbol elemezte a “ez a leheto vilagok legjobbika” kifejezest, es szereploit szornyubbnel szornyubb helyzetekbe vitte, hogy azutan kenytelenek legyenek kijelenteni, hogy nem is olyan jo ez a vilag. Lehet, hogy felreertem a muvet, de ugy emlekszem, hogy ezzel a fejlodest akarta apologizalni, amit az ember kepes veghez vinni. A fejlodo tarsadalmat, a kutlutrat, a technikat tartja fontosnak Voltaire. Ezzel szemben a Buddhizmus azt tanitja, hogy a vilag tenyleg gyonyoru, csak mi keptelenek vagyunk arra, hogy ezt megeljuk. Sajat magunk altal teremtett nyomorunkbol szemlelve, hogyan is gondolhatnank, hogy ez a vilag tokeletes? Nem akarok hatalmas filozofiai korokbe bonyolodni, csupan annyit jegyzek meg, hogy mindez akkor jutott eszembe, amikor a masodik sesshin legnehezebb pillanatait eltem at, es egyetlen apro madarhangrol egy kamaszkori emlek jutott eszembe, majd mindenfele dolog a multbol. Olyan erosen eltem at, hogy milyen gyonyoru is az eletem, hogy sirva fakadtam, es ott potyogtak a konnyeim a kinhin sorban (setalo meditacio ket ules kozott). Ugy ereztem minden az enyem az eletben, fuggetlenul attol, mennyire hajszolok elmenyeket, erzeseket, es fuggetlenul helytol es idotol. Az eletet tartottam szepnek, a legmelyebb lelki szenvedes kelletos kozepen. Van ebben logika?