2016. március 24., csütörtök

Az első inosz(u)

A choka a reggeli szertartás, ami nagyjából szútrakántálásból és néha oltáron bemutatott felajánlásokból áll. (Amikor emlékezünk valkire vagy valkikre.) Az oltár két oldalán ülünk a Hondóban. Középen a Roshi szútrázik illetve mögötte két oldalon ül a fa-hal dobosa (mokugyo), és az inoszu a két öblös gonggal, aki a Roshival együtt vezeti a szertartást.
Az inosz nagy hangon beénekli a szútrák címét, illetve néha az első sorát; majd a csapat a dob ritmusára végigkántálja a szútrát. Ezt követően a Roshi és az inosz ketten együtt eldalolja a voltaképpeni imát (ekko). - Hogy miért és kiknek a javára énekeltük el a megelőző szútrát, és mit szertnénk vele elérni. (Általában az érintettek jól létét, illetve megvilágosodását...)
Inosznak lenni kihívás, mert egy pontosan megkomponált zenemű (choka) irányításáról van szó. Minden időre, illetve ritmusra megy, nem lehet egyetlen pillanat kihagyás sem, folyamatosan „szólnia” kell valaminek. Dobnak, énekhangnak, gongnak csengőnek. Ott és olyan hangerővel, amilyet a pillanat megkíván.
A Roshi rendkívüli jelentőséget tulajdonít a sangha (a csapat) egységének és harmóniájának. Ezért a legkisebb hibáért is keményen meginti az inoszt. Teljes torokból kell a szútra-címeket előénekelni például, és nem lehet hibázni a számunkra néha teljesen kiejthetetlen, sebesen kántált japán szavakban sem, amikor a szólózás megy a szútrák között.
Amióta vissza érkeztem, kétszer gyakoroltunk együtt Shosannal. Utoljára szerda délután, fél órával zazen előtt. Akkor derült ki a számomra, hogy a másnapi ceremóniát én vezetem.
Már az elejét elszúrtam, amikor az első gong ütést késve tettem meg, mert nem tudtam, mi a koreográfia. Roshi részéről dühös reakció volt a válasz. A továbbiakban még többször leszidott, hogy miért nem gyakoroltam eleget, például az előző délután... Ehhez képest az ekkók egész jól mentek, és egészben véve a ritmussal volt a legtöbb kifogás. Néhány fokos hőmérséklet lehetett, ennek ellenére leizadtam, mire a majd egy órás „előadáson” túl lettem.
Ettől kezdve három naponta fog rám kerülni a sor. A következő alkalom természetesen sokkal jobban sikerült. Főleg, hogy Shosan előre bejelentette, így egész délután gyakoroltam előtte. A leginkább most a szútracímekkel volt gond. Nyitott torokkal, teljes testből és lényből kell előadnom őket, csak akkor lesz jó. (Azt hiszem, ezek után el fogok tudni énekelni egy operaáriát is.)

Az előző bejegyzés még február végén készült. Azóta volt egy Osesshin, és a Higan periódus. Ez a tavaszi nap-éj egyenlőség ünnepe. Ilyenkor a buddhista világban (a változatosság kedvéért megint) a halottaikra emlékeznek az emberek. A papok házakhoz járnak ki szútraéneklésre, cserébe pénz adományt kapnak. Néhányan pedig a kolostorban kérnek szertartást - ebben mi is besegítünk, jóllehet nem vagyunk avatott papok. Az előző bejegyzésekben említett Hódzsik ezek. Néhány napig éjjel-nappal dolgoztam az Osesshin után. Most kezdem kipihenni magamat, és a mai nap szabadnap.
Mellékelni szserettem volna egy rövid filmet az éppen zajló életről a tó körül:-)A virágzó cseresznyefával, de sokadszori próbálkozásra sem sikerült feltöltenem...





2016. február 28., vasárnap

Vasárnap


Újabb lehetőség, amellyel új főnököm szórakoztathat, a vasárnap reggeli meditáció a templomba járó híveknek. Shosan körültekintően készítette elő az újabb cselt. Kollégámat és szobatársamat az indiai Pranat – aki már profi ebben az állásban – kérte meg, hogy segítsen neki ebben a szertartásban. Nekem elvben nem volt semmi beosztásom ezen a napon. Reggelizni mentem a sangha többi tagjával. A meditációt levezénylő két densu (ez a munkánk, és pozíciónk neve) nem tud részt venni, mert nem érne oda időben a reggel nyolcas kezdésre.
 Javában tart a reggeli, amikor Shosan megjelenik, és áthaladva a konyhán rám néz. A szája sarkából csak annyit vet oda, hogy – Sunday Zazenkai! – mert így hívjuk egymás között az eseményt. Kezemben a félig evett reggelivel már ugrok is, de leint, hogy fejezzem be nyugodtan.
– Királyság! Marad tíz percem, hogy átöltözzek, és kiderítsem mit is kell tennem. Szerencsére Prana a szobánkban van, és eligazít. – Nyolckor han (zsinóron függő vastag fatábla, amin egy gyorsuló ütemű ritmus-szekvenciát kell eldobolni, amely az idő múlását hivatott jelképezni), utána belépek a Hondóba, meggyújtom a gyertyát, a füstölőt, és leülök a mokugyóhoz (dob). Azután, hogy Shosan belép, szútrával kezdünk, majd 20 perc meditálás, rövid vezetett torna, és még egy 20 perces ülés, ami alatt a keisakuval (a fáradtság ellen az azt kérő vállára csapó bot) járunk körbe. Azután a négy fogadalom, és jöhet a teázás egy másik helyszínen, amihez én már nem kellek.
Nem lehetetlen. Az egyetlen dolog, amihez nem igazán értek, az a keisaku. Bár emberek vállára csapni nem tűnik túl bonyolult dolognak. (Ha nem csapok túl nagyot, senki nem fog megsértődni.) Lényeg az, hogy az első ülés periódus után Prana megjelenik, és közli velem, hogy innen már átveszi, inkább üljek a többiekkel és figyeljek...

2016. február 27., szombat

Az első szertartás


(Innetől kezdve és visszamenőleg is pszeudóneveket fogok használni, amikor emberekről írok.)
Shosan, a főnököm a reggeli szünet után befogott, hogy készítsünk elő együtt egy ételfelajánlást. Kell ötfajta zöldség, de káposzta és kínai kel nem jó. Az éléskamrában most kábé a két utóbbin kívül nem sok minden van... Levesz a patkányok miatt lerácsozott polcról egy sárgarépát, egy óriás fehérretket (daikon) és némi spenótot. - Ha nincs öt, három is megteszi – mondja nevetve. Még összeszed egy csomag rántott tofut is, és a konyhába visszatérve felvagdossa a zöldségeket. Főzünk egy pirinyó miso levest, párolt spenótot szójaszósszal és őrölt szezámmaggal, a három-féle zöldség párolva plusz a tofu lesz a „főfogás”, jön még mellé két szelet savanyú retek, egy gó (japán mértékegység, kábé egy teáscsészényi) fehér rizs. Mindezt körülményesen elrendezzük kerek piros lakkozott faszilkékbe, amelyeket ugyanolyan piros, lábas tálcára helyezünk. Két hasonló anyagból készült spéci csészébe japán macsa teát, illetve síma meleg vizet fogunk tenni. A csészék talpas csészealjakra kerülnek. Desszertnek pedig babpasztával töltött japán süteményeket teszünk egy szintén lábas, állványzathoz hasonlító fa tálcára. Ezzel el is készül a szertartáshoz használatos ételfelajánlás.
Elrendezzük együtt az egészet a Hondó főoltárán. Shosan magyaráz, hogyan kell az egészet kivinni a szertartás alatt, és átnyújtani a szertartást végző papnak (ebben az esetben neki). 15 perccel előtte meg kell gyújtani a gyertyákat, a füstölőket, plusz beizzítani egy faszén darabot a szálas füstölő felajánláshoz, amit az elhunyt családtagjai fognak az oltárnál előadni. – Megjegyeztél mindent? – kérdezi. – Most van 10:30 és a Hódzsi (emlékezés – az elhunyt halálának évfordulóján tartandó szertartás) 11-kor kezdődik. És ne felejtsd el, hogy te leszel a mokugyo (fahal – kivájt, faragott fa dob).

– ??? … és mit vegyek fel? – A legformálisabbat – tudod te nagyon jól!
Őrült rohanás, mert még nem készült el a macsa, a meleg víz, és a rizst ki kell még formázni, mert nem lehet csak úgy kitálalni fakanállal. Beöltözök japán pingvinnek (tabi – fehér zokni, jubon – fehér japán ing, vasalt kék samugi – japán kötözőzsinóros nadrág és felöltő, hakama – a szamurájfilmekből jól ismert bő fekete nadrág, és rakuszu – buddhista ruhadarab, a mester-tanítványi viszony jelképe).

Negyed óra múlva már érkeznek a vendégek (egy család négy felnőtt tagja). Felajánlunk a Hondóban, majd remegő kézzel próbálom a pontos helyükre tenni a különböző tárgyakat az oltáron, ahol addigra már ott áll az elhunyt földi maradványa is. Most kezdődik a szutraéneklés. Kínos lassúsággal éneklünk el különböző szútrákat, köztük egyet, amelyet korábban sohasem hallottam. A furcsa az, hogy nekem nem adtak szútrakönyvet. (Igaz, a japán karaktereket úgy sem tudnám elolvasni.) Nem baj, kisebb hibákkal követem a ritmust a dobbal. Shosant, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog. Udvariasan magyarázza az egybegyűlteknek, hogy mikor mi történik. Előremennek az oltárhoz, hogy a szálas füstölőt a parázsra szórják. Visszaülnek a helyükre. További szútrák következnek. Majd a legvégén mindnyájan egyszerre meghajlunk. Még leülnek egy teára és süteményre Shosannal a templom egyik fogadószobájában. De ott már a fuzui (vendégfogadásért felelős személy) szolgál fel; az én részemnek itt vége van.

2016. február 24., szerda

Visszatérés nyolc hónap után



Teljes boldogság, hazatérés a csendbe és a gyakorlásba. A második napomon már takuhatsu (koldulás) volt, három fokban, mezitláb, zsinór szandálban. Négy óra gyaloglás a téli napsütésben a városi betonon. Nehezen érthető, de számomra ez a legkedvesebb „munka”, amit itt csinálni lehet. Legtöbbször háztartásbeli asszonyok jönnek ki a házaikból, hogy egy kis pénzt szórjanak a kolduló zsákunkba. Valami túlvilági kedvesség van bennük. Szinte gyermeki tisztaság van a szívükben, amit én itt Japánban tapasztalok csak embereknél. Mi otthon hozzájuk képest mintha cinikusabbak, dörzsöltebbek lennénk... Nyolc hónap kihagyás után kifelejtek két sort a – leginkább áldásnak nevezhető – rövid szútrából, amit minden adakozás után mondunk el. Az engem hallgató hölgy kissé elmosolyodik. – Már elég régóta ad nekünk alamizsnát ahhoz, hogy maga is kívülről tudja. A talpamról lehámlott a bőr. Hazafelé a buszmegállótól már alig tudok lépni.




Az új főnököm az egyetlen japán a kolostorban, a Roshi unokaöccse. Egy harmincas éveiben járó, szigorú srác. Reggel hatkor elindulunk a zendóból a Hondóba (fő épület), hogy megmutassa, hogyan kell előkészíteni a szútraolvasást. (Reggeli programunk egyik állomása.) Kiniytom neki az ajtót, előre engedem. Elindulunk együtt: ő elöl, én mögötte. Sietve a friss nulla fokban. Nem néztünk egymásra ezelőtt sem, most meg már nem is lehet. – Jó ez a japán merevség: tudom, hol a helyem, nem kell egy másodpercet sem gondolkodni.

... A testem bölcsességén csodálkozom. Ebben a fűtetlen hidegben már a második napon farkas éhség szállt meg, és gyakorlatilag abbahagytam az ivást, nem vagyok szomjas. A testem elkezdte a télre való felkészülést. Megszabadul a melegítést nehezítő felesleges vízmennyiségtől, és felépít némi zsírréteget. Itt gyakorlatilag a szabad ég alatt élünk. A nyári és a téli súlyom között néha 5 kiló különbség is van. Novemberben, az első hidegek hatására megnő az étvágyam, és mire az igazi tél beköszönt – úgy január táján – már nem eszem többet, mint átlagosan. Április végétől kezdve tovább lanyhul az étvágyam, és júniusban már szinte semmire nem vágyom folyadékon kívül. Furcsállottam is, hogy most odahaza lefogytam, pedig azt ehettem, amit akartam. A testem – most jövök rá – a huszoniksz fokokra fűtött lakásokban azt gondolta, nyár van, és kiadta a parancsot a dőzsölés abbahagyására.

2014. augusztus 15., péntek

Május óta nem írtam. Azóta volt egy-két igen erős osesshin, főleg a májusi volt tele energiával. Azt hiszem, soha életemben nem éreztem magam ilyen csendesnek, mint ez alatt az egy hét alatt. Június és Július már kihívósabb volt. A meleg miatt nehezebb a koncentrálás, a Roshi pedig erősebben nyom minket, hogy „ne adjuk, fel, igenis lehetséges”. Elképesztő energiával tette mindezt júliusban. Valószínűleg ő dolgozik a legkomolyabban mindenki közül. Ő az egyedüli, aki a reggeli szertartás végére mindig megizzad, még télen is néha, és órákat ül full lótuszban a sanzen-szobában. Mindezt 74 évesen. A képekről: megint a fecskék. Több fészekaljat is felneveltek április óta, mind a konyhában, mind az étel raktárban. Azután így néz ki, amint a rizst tisztítjuk a bogaraktól. Kitesszük a napra egy ponyván, így a bogarak kiszaladnak belőle, majd ki is szitáljuk. Végül pedig július közepén volt a lótusz ünnepség, amikor sakét isznak a japánok a lótuszlevélből. A lótusznak eszik a gyökerét is, és az egyik képen lótuszmagból készült édesség látható. Sajnos esett az eső – idén valamiért nem akar abbamaradni az esős évszak. Globális felmelegedés? Múlt héten például napokig szakadt az eső, és ezen a héten is esőt mond minden napra – az előző száz évben ilyenkor pedig ötven fok szokott lenni és szárazság szeptemberig. Remélem nem most önti el Japánt az emelkedő tengerszint.

2014. május 15., csütörtök

Take no ko

Vagyis bambuszrügy. Így néz ki, amikor lecsupaszítjuk, és főzésre előkészítjük. A vödörben a leszedett levelek, illetve egy lecsupaszítatlan darab látható. A lábosba víz, fehér rizs előállítása közben keletkezett pelyva, illetve csilipaprika darabok vannak. Egy óráig főztem, majd másnapig a vízben hagytam az egészet. Aztán így néz ki, ahogy kinő a fődből, illetve amikor már elkezd cseperedni, kábé két hét alatt. Közben két kép a szintén cseperedő fecskékről.

2014. április 1., kedd

Tavaszi képek

A cseresznyevirágzás alkalmából akasztják ki a hal-sárkányokat. Illetve visszatértek a fecskék április elején. Valamint egy japán mesterszakács minden évben készít nekünk egy évszakhoz illő ebédet. Idén a tavaszi zöldségek, ezen belül is bambuszrügy volt a téma.
Még valami. A hónap elején a Roshi dharma-nevet adott nekem: Sókyú. (Kandzsival kifejezve: 宗休) A jelentése, megpihenés a vallásban, vagyis a béke megtalálása a forrásnál. Mostanára mindenki így hív itt engem, ha éppen el nem felejti. El tartott egy darabig, amíg el kezdtem hallgatni rá:-)